még újabb helyek
Kattints ide a
www.clausisback.blogspot.com
címre.
http://picasaweb.google.com/claus.clausmann
http://www.fotohaz.hu/fotoarena/showgallery.php?cat=500&ppuser=10842
http://picasaweb.google.com/istvanosfotok
http://kep.tar.hu/timpani
http://kep.tar.hu/cclaus
http://kep.tar.hu/cclaus4
(a kep.tar.hu sok-sok képemet kitörölte!)
4/4 kimaradt annak idején...
Aki pedig szeretne tempóméréssel kísérletezni, az kattintson ide:
tartsd a tempót, ne siránkozz!
új sablonnal megy!
Úgy tűnik most, hogy egy új gyári sablonnal működnek a régi bejegyzéseim. Igaz, már kezdem megszokni az új helyet, úgyhogy egyelőre gondolkozom azon, hogy mi tévő legyek. Lehet, hogy 2010 előtti dolgaim maradnak itt 2010-től pedig az új helyen. Így a kecske is jól lakik és a káposzta is megmarad. Csüsszi.
http://www.claus-is-back.blogspot.com
új helyre költözik a hivatal
Új külsőt szerettem volna oldalamnak adni, de közben elromlott a mögötte álló rendszer. Sem az archívum, sem a kategóriák nem működnek már. Ígéretet kaptam arra, hogy a freeblog technikusai megnézik a hiba okát,
sőt kijavítják.
Addig is ideiglenesen, átköltözöm a
www.clausisback.blogspot.com
címre,
magammal viszek néhány régi postot, ezért remélem freeblog nem haragszik meg rám.
Na, Tschüßikowsky!
Sajnos egy hónap alatt sem nem javult
a gépház helyzete, ezért
a képek jobb nézhetőségéért
kiteszek néhány fontosabb linket:
http://picasaweb.google.com/claus.clausmann
http://picasaweb.google.com/claus.clausmann2
http://www.fotohaz.hu/fotoarena/showgallery.php?cat=500&ppuser=10842
(a kep.tar.hu sok-sok képemet kitörölte!)
a bárányok hallgatnak
4. Ádvent vasárnapra Horváth Gábor karmester érdekesen szép és szokatlanul vegyes műsort állított össze. Az első részben Dukas Bűvészinasával a mai ember hétköznapi csodavárásaira, a Harry Potter-generáció naivitására tükröző darabbal, Hidas Frigyes későromantikus oboaversenyével a modern filmzenék barátainak kedveskedve, a második részben pedig Puccini Miséjével az elmélyült, emelkedettebb élményre vágyó közönségre gondolva. Horváth Gábor karmesteri qualitásai minden gyanú és kritika felett állnak. Karvezetői végzettségére és hegedűművészi ambícióira alapuló, a karmesterképzőben, majd a Magyar Televízió karmesterversenyén megdicsőült kezdő karmesteri pályafutása mára már nemcsak ígéretes, hanem számos ígéretet bőven be is váltó fejlődésen esett át, melynek gyümölcseit egyre többen és egyre szívesebben élvezzük.
Köszönhetően évtizedes istvánzenekari gyakorlatának igen szoros és bensőséges a kapcsolata az elsőhegedű szólammal. Úgy, mint ahogy Záborszky Kálmán hozza ki a világon a legszebb hangot a csellókból és brácsákból, ugyanolyan egyedülálló és megbabonázó hangon játszik Gábornak és csak neki a prím. Ezt már más alkalmakkor is megfigyeltem. Ezt a gondolatmenetet továbbvezetve mégiscsak el kellene gondolkodni egyik-másik nagybőgősünk karmesteri pályára való rásegítésén, hátha ezzel ki lehetne fogni a szelet a mélybasszusokat folyton-folyvást kritizáló vitorlámból. Eltekintve tehát a Dukas elején kissé összekapott utókáktól, az első hegedű szólam számomra az est legfontosabb és legszínvonalasabb szólamaként mutatkozott be. A Bűvészinas zenekari megoldásai, kivéve a nyaktörő harangjáték szólam perfekt megszólaltatását, nem voltak virtuózak a szó rossz értelmében. Éppen ellenkezőleg: Horváth Gábor keze alatt a darab visszazökkent a megérdemelt szigorú programzenei zenekari etűd kategóriájába. Nem akart sem több, sem kevesebb lenni. Az összjáték szinte perfekt volt, a szólamok kiegyenlítetten szóltak. Nyugodtan lehettek volna a nagy tuttik kissé vérmesebbek, jelentősebbek, bár ez a visszafogott hangzásvilág igen jót tett a második műsorszámnak, Hidas Frigyes oboaversenyének.
A versenyművet Rácz Ottó játszotta, igazi "bel canto" hangképzéssel. Mi is az valójában? Ez tényleg egy furcsa jelenség. Elsősorban énekeseknél, pl. Kováts Kolosnál és Elisabeth Schwarzkopfnál figyeltem meg, vagy színészeknél, mint pl. Agárdi Gábornál, Sinkovits Imrénél, sőt Töröcsik Marinál. Hangszeres művészeknél ritka. Egy észak-franciaországi zenekar szaxofonosánál és tanárom Schwarcz Oszkár timpanizása közben hallottam még ehhez hasonlót. A "jelenség" az, hogy a hang, ami keletkezik nem csupán egy szűk irányból szól, hanem egyszerre a terem szinte minden pontján. Amikor Rácz Ottó játszik, akkor az oboa nem középről a színpadról szól, hanem megtölti az egész termet és mindenhonnan az ő játékát lehet hallani. És ami döbbenetes: függetlenül a dinamikától. A pianok ugyanúgy érvényesülnek, mint a forték. Óriási akusztikai élmény és nem tudható be csupán a hangszer jó minőségének (a/h trillájának zörgő hangjai bizonyítják, hogy nincs perfekt hangszere). Emögött komoly hangképzés lehet és nagy energia szükséges a fenntartásához. Ez a csodálatos hang szinte az egész darabot végigkísérte, de hogy nem könnyű létrehozni az a második tétel második felében mutatkozott meg, ahol a művész kicsit visszavett ebből az intenzitásból, talán a harmadik tételre való erőgyűjtés céljából. Valószínűleg így lehetett, mert a harmadik tételre visszatért a hangszer teljes bel canto csoda-rezonanciája. A zenekar végig decensen kísért, a szólóhangszer felhőtlenül emelkedett ki a remekül hangszerelt kíséretből.
A koncert második felében Puccini Glóriás Miséje hangzott el. A két férfi szólista "védelme" igen gondos kezekbe került Horváth Gábor személyében. Úgy vigyázott rájuk, mint a hímestojásra. Az arányok mindig kifogástalanok voltak. A kórussal úgy bánik Horváth Gábor, mint egy igazi "kórusmester". Hangzásukat nem engedi rákeveredni a zenekarra, s így a kórus mindig szuverén marad. Horváth Gábor minden megmutatott ívét, megvalósította a kórus, megnyilvánulásaiban hátborzongatóan emlékeztetetve a legjobb profi (külföldi) együttesekre. Igazi élmény volt a koncert, jól a helyükön voltak a szólamok. A rézfúvósok, elsősorban a trombiták azért szeretnék időnként megtapasztalni hangerő korlátaikat (ezt elvártam volna a timpanitól is.), de az a Misében csak 1-1 másodpercre tűnt tolakodónak, különben gyönyörű fénnyel vonták be a trombiták Puccini igazán romantikus tablóit.
Az ifjúsági koncertek elengedhetetlen része a műismertetés. Sajnos ennek a technikai megoldása a Művészetek Palotájában sehogyan sem akar sikerülni. A tavalyi évadban a koncertek előtt "zajlott", de közvéleménykutatási adatok szerint ez nem tetszett a közönségnek. (Churchill óta tudjuk persze, hogy csak annak a statisztikának higyjünk, amelyet mi magunk hamisítottunk...) Valóban fegyelmezetlen volt az előző évad közönsége az ismertetések alatt, s ez ártott az ismertetés minőségének. Most viszont az ismertetés árt a zene minőségének. A zenekar 18:00-kor bejön a színpadra, fegyelmezetten behangol, feszült figyelemmel öszpontosít. Elhalványulnak a fények, drámai csend, spotlight. Majd bejön a műsorismertető, mintha legalábbis ő lenne Leonard Bernstein a sztárkarmester, az est fénypontja. Ehhez a bombasztikus felvezetéshez képest a konferansz teljesítménye igen szerény keretek között mozog. A kötelező hangosítás bántóan hangos és torz. A megafonokból áradó hangnyomás eléri, sőt meghaladja a későbbi zenekari tuttik szintjét. A műsorismertető fittyet hányva a hangtechnikai szabályokra és a közegészségügyi rendelkezésekre (H1N1!) bekapta a mikrofont és úgy deklamálta Goethe költeményét. Bizonyára elviselhetőbb lett volna előadása, ha nincs ez a túlvezérelt hangosítás és ha egy kicsit többet járt volna annak idején szavalókórusba. Mind tartalmilag (megtudhattuk például az est három zeneszerzőjének átlagéletkorát a művek írásakor, legközelebb várhatóan a derékbőségüket fogják közölni), mind technikailag demoralizálja a közönséget és a színpadon feszengő zenekart ez a fajta ismertetés.
Régebben, ha a moziban életlen volt a film, akkor a közönség bekiabálásokkal adta tudtára a gépésznek, hogy elégedetlen. A mai zeneszerető emberek csak hallgatnak, mint a bárányok, miközben szelíden megsüketülnek a nagy ricsajban. Eme fizikai és szellemi szenvedések közepette jutott eszembe a fenti című amerikai film. Amikor Hannibal Lecter a börtönben rábeszéli cellaszomszédját a szuicidra, akkor másnap büntetésből a pszichiáter, s egyben börtönigazgató megvonja a szenvedélyes hobbifestőtől a eszközöket és egy tévét tesz a cella elé, egy nonstop vallási csatorna műsorát nagy hangerőre állítva és így kínozza a kannibalizmusért elítélt rabot. Az ismertetést hallgatva az ötlött fel bennem, hogy én ezt a vasárnap esti koncertismertetőt kapcsolnám be neki, biztos nem szenvedne kevésbé tőle. Sem a közönség, sem a Zenekar, sem Zelinka Tamás nem érdemli meg, hogy a koncertek ilyen szellemben kezdődjenek. Talán kisebb lenne a kár, ha visszatérnének a koncertismertetés tavalyi rendjére, s ha kell támasszák alá statisztikai felméréssel, amelyet ezúttal a zenekari tagok között végeznek el és jobb híján hamisítsák saját maguk, ahogy azt Churchill is kérte .
advent 4. vasárnap
karácsonyi vásár nürnbergben
christkindlesmarkt nürnberg 2009
— Tessék mondani, az ott már a kis Jézuska?— Uram, ön 2 méter magas és előttem áll. Egyébként ezek még csak a rézfúvósok.
— Nem szeretnék belógni a fotójába.
— Ó, semmi probléma, majd kiretusálom, ne aggódjon!
az a.d. utcában
július
zuglói filharmonikusok és oratóriumkórus 2009. november 22. művészetek palotája
- Rahmanyinov Harangok című művét ma kétféle előadásban is meghallgattuk otthon a koncert előtt. Kirill Kondrasinnal orosz, igazi szláv kórussal és moszkvai zenekarral, meg egy amerikai csapattal Atlantából, Robert Shaw (Toscanini egykori kórusvezetője) vezényletével. Ez utóbbi CD füzetkéjébe bevették a teljes jelenléti ívet. 17 első hegedű, 15 szekund, 10 brácsa, 11 cselló, 8 nagybőgő a vonóskar létszáma. A kórus ehhez képest 29 szoprán I.-ből, 34 szoprán II.ből, 29 alt I.-ből, 30 alt II.-ből, 26 tenor I.-ből, 26 tenor II.-ből, 28 baritonból és 28 basszusból állt. 230 énekes. Azt mondtad, hogy a rahmanyinovi "túlhangszerelés" miatt van ekkora kórusra szükség. Az Oratóriumkórus ennél lényegesen kisebb felállásban jött ki most a színpadra, míg a zenekar létszáma hasonló volt az Atlanta Szimfonikusokhoz. Szerinted ki tudta egyenlíteni ezt az óriási különbséget?
- Sajnos nem teljesen. Bár egységesen szólt, azért az óriási zenekarral nem versenyezhetett. M. Timi barátnődet sem láttam, talán másokat is elkapott a H1N1.
- Te figyelted, hogy az ütősök üvegkalitkába voltak zárva? Mit követtek vajon el?
- Erre többféle elméletet hallottam már, de nem értettem meg mi az értelme. Vacakul szólt minden az üveg mögül...
- Mint a lecsüngő húsvéti sonkák a füstölőben, amikor tompán összekoccannak a kampón. Nekem gyomorfájásom lett ettől az elrendezéstől. Milyen bűnt követtek el, hogy kalitkába zárják őket, saját füstjükbe, mondd már!?
- Biztos nem tudnak elég halkan játszani és nem volt más megoldás.
- Na, de ott volt velük a korát meghazudtoló balkezes tanárnőjük is az üveg mögött. Miért nem tanítja meg őket halkan ütni? Legfőbbképpen, miért kellett a tanárnőnek is a kalitkában játszania? A szép új triangulumot néha állványon ütötte, néha meg kézbe vette és a paraván fölé emelte. Az állványon nem lehetett hallani, igaz két- sőt talán több ütős technikát is alkalmazott. Mondd, itt is úgy lesz, mint a vibraphonnál? A 6-ütős technika is kifejleszthető lesz a triangulumnál?
- Nekem sem világos, miért kell a triangulumot állványon használni, de azt sem, hogy hogyan lehetne ilyen körülmények mellett színvonalasan játszani. Az üveg mögött az ember saját magát 10-szer hangosabbnak hallja, mint máskor, míg a zenekar többi részét 10-szer halkabbnak. Sem az arányok nem állnak össze, sem a ritmikai nüanszok. A hangszerek hangszíne beszorul ebbe az akusztikai csapdába, véletlenszerű hangkioltások és visszacsatolások keletkeznek.
- Pedig láttunk már ilyent modern-jazz koncerteken.
- Igen, de ott a "befogott" dobos többnyire fejhallgatót kap, ami egyfelől a halláskárosodását csökkenti, másfelől beadják neki a keverőről a Main-mixet, így az arányokat 100%-osan tudja kontrollálni.
- Ha nem lett volna ennyire szomorú ez a színpadkép, még vicces is lehetett volna az a kis cintányéros, aki mégis megpróbált az üvegkerítés ellenére hangot kicsiholni hangszeréből, de szegénynek esélye sem volt rá. Te, valamit nem értek! Ha a kórus csak ilyen kis létszámban tudott megjelenni, akkor nem kellett volna inkább az egész zenekart üvegkalitkába zárni? Így helyreállíthatták volna vele a hangzásarányokat.
- Helyre! Csak az egésznek nem lett volna úgy értelme! Emlékszel a múltkor a Sevillai borbélyra? Ott az egyik előadáson az I. kürtös rákényszerített, hogy a plexi fal mögött játsszam. Azonfelül, amit az előbb mondtam az arányokról, még hozzájön az a megalázó érzés is, amit az okoz, hogy bűntelenül, anélkül, hogy meggyőződnének előre problémás zenei qualitásaidról, hátravágnak a koszos, összetaperolt plexi mögé.
- Úgy hallottam, hogy az EU-ban munkavédelmi előírások is vannak a hangerőre nézve.
- Vannak, éppen ezért azok például, akik már a fülüket korábban károsították túl hangos könnyűzenék fejhallgatós élvezetével, vásárolhatnak speciális, egyedileg készített, a fülük karakterisztikáját figyelembe vevő hallókészüléket, amelyik lehet egyben szigetelő füldugó is. Ezek külön is megvehetők, de nem olcsóak. Ugyanakkor más munkavédelmi előírások alapján pedig nem lehet senkit sem arra kényszeríteni, hogy optikailag tisztátalan, nem plánparallel falú üvegkalitkákban dolgozzon, amelyek akusztikai tulajdonságai merőben eltérnek attól a légtértől, amiben a zenekar többi tagja tartózkodik.
- Ez azért nem is igazi kalitka!
- Persze, hogy nem! Az Állat és Növénykertben sincsenek az átlátszó kerítések a tigriskifutóknál felül lezárva. A kövér tigrisek- hasonlóan a zenekari ütősökhöz- lusták átmászni az üvegkerítésen. Veszélytelenek.
- A második részben is bent lesznek a kalitkák? Csak azért kérdezem, mert gyomorgörcsöt fogok kapni.
- Nem fogsz. Hazamegyünk. Én azért, mert szolidáris szeretnék lenni az ütősökkel. Egyébként Tóth Peti - egy-két hamis hangtól eltekintve- zseniálisan timpanizott. Igazi romantikus timpanista lesz belőle egyszer. Egyéniség. Majd legközelebb meghallgatjuk.
- Legközelebb?
- Legközelebb előre tisztázzuk a pénztárnál, hogy mi a helyzet az üvegkalitkákkal.
- De hát ajándékba kaptuk a jegyet Kálmántól!?
- Úgy értem az Állatkertben! Ha nincs üvegfal a tigriseknél, akkor mi be sem megyünk oda.
korzó
#712
...megkésett rózsa múlt vasárnapra, pardon: halálvirág múlt hétfőre
Apunak, Anyunak, Mamának, másik Mamának, Palinak, Péternek, Jürgnek, Jürgennek, Anikónak, Andreának, Gábornak, Oszi bácsinak, Wernernek, Mónikának, Zolinak, Bori néninek, Dindinek, Mariannenak, Ildikónak csak ki ne hagyjak valakit már.
Update: Ficzek Gyurit kihagytam. Bocs.
tihany-füred-alsóörs
celi és berlioz
"Számomra a legnagyobb kínzást az jelenthetné,
ha egy székhez kötözve végig kellene hallgatnom
Berlioz Requiemjét."
(Sergiu Celibidache)
most meg vékony ildikó...
„A cimbalom húrjait megérintem, és hang születik, a teniszütő húrjaival a labdát megütöm, és a távolságot tartom a kezemben. A labda is játék, meg a hangszer is játék és az életünkkel is játszunk. Minden, amibe belekezdek, játék lesz.”
(Vékony Ildikó)
Kedves Sportbarátok és Sporttársak!
Mély fájdalommal tudatjuk, hogy Vékony Ildikó nemzetközi hírű cimbalomművész életének 47. évében, 2009. október 3.-án a Róka-hegyi kőfejtőben sziklamászó balesetet szenvedett és a kórházba szállítást követően életét vesztette.
Emléked örökké köztünk él!
Nem telik el azóta úgy nap, hogy az október 3.-i tragédia ne jelenjen meg előttem „flash”-ként. De úgy gondolom, aki hasonló szörnyűséget már átélt, az pontosan tudja miről beszélek.
Ildi, aki aznap remek formában volt, a Róka-hegyi kőfejtő Minimax direkt (IV.) megmászására készült. Ez a negyedik útja volt aznap, melyet előtte Toprope (felső biztosítással) stílusban teljesített. Majd clean-pinkpunkt (előre elhelyezett expresszel) stílusban is abszolvált. Nagyon felszabadult és boldog volt, mert eddig még nem sikerült elölmászva teljesítenie ezt az utat.
Ezt követően átszerelt leeresztéshez, hogy visszaeresztve kiszedje az útból a bent maradt felszereléseket, úgy ahogy azt a Petzl katalógus is ajánlja. A kantárját a standba akasztva a tehermentesített kötelet a standgyűrűn átfűzte, majd a kötélvégre kötött hurokba csavaros karabinert helyezett és azt nem a beülő központi hevederébe, hanem a felszerelés tartó fülre akasztotta. Így történhetett, hogy a standtól kb.3-4 métert eresztve, egy reccsenést követve tehetetlenül zuhant le 7-8 méter magasságból.Ez a figyelmetlenség okozta a tragikus baleset, melynek okát a mai napig nem tudom épp ésszel felfogni. Hogyan történhetett ez egy olyan mászóval, aki számtalanszor mászott már oktató felügyelete mellett is, illetve számtalan via ferrata utat teljesített már az Alpokban? Tehát nem tapasztalt, de nem is kezdő mászóról beszélek. Azt hiszem erre a kérdésre, soha nem fogok választ kapni, viszont egy dolgot mindenkinek tanácsolhatok a tragédiából okulva, soha ne másszatok rutinból!
Én sem tettem, de ezután sem fogom, pedig már 18 éves mászó múlt áll mögöttem.
A család és saját magam nevében is köszönettel tartozom Babcsán Gábornak és Kandrács Ildinek, valamint a két orvostanhallgató lánynak (nevüket sajnos nem tudom) és mászótársaiknak a mentésnél végzett állhatatos segítségükért. Azok a mászók pedig elgondolkodhatnak, akik a balesetre fittyet hányva másztak tovább a falakon, anélkül hogy megkérdezték volna segíthetünk-e valamiben.
http://www.komarnicki.hu/page.php?61
Márkusz Roland (Komarnicki Gyula THSE)
http://szikla.hu/forum2/index?ftid=1&ft=Biztos%EDt%E1stechnika,%20edz%E9s&temaid=78&tema=%DAjabb%20baleset
Update: A Wiwen találtam pár nyilvános fotót. Ezek fontosak azoknak, akik az utóbbi években nem voltak vele közvetlen kapcsolatban. Így nekem is.
"Honnan hová?"
"A kötélhíd jó móka."
_meghalt_2009-ben_user_8654714_1251661204162.jpg)
"Jó megpihenni néha."
_jo_megpihenni_neha_Meghalt_2009-ben_user_8654714_1251661788335.jpg)
_Meghalt_2009-ben_user_8654714_1241646590816.jpg)
_meghalt_2009-ben_user_8654714_1251661191222.jpg)
Dachsteini kettősszivárvány
_meghalt_2009-ben-user_8654714_1251661145281.jpg)
nürnberg-oettingen-nördlingen tengely
mozart est a müpában - zuglói filharmonikusok 2009. október 18.
A szokatlanul nagy vonóslétszám ellenére is a Don Giovanni nyitány megmaradt eredeti kamarazenei, egyenesen "antiszimfonikus" keretei között. Előadása nem volt sem lehengerlően laza, sem túlságosan virtuóz. Szomorú és titokzatos igen, de nem bántóan tolakodó, öncélú, akár felületes. Mentes volt mindenféle szentimentalizmustól, vagy a manapság eluralkodott "súlyoskodó", "borzongtató" közhelyektől.
Amennyire a Művészetek Palotájának megszokhatatlanul mesterséges akusztikája hallani engedte, a zenekar szépen, kiegyenlítetten szólt. Jó volt a lassú bevezető tempója is, ha nem is két-kettedben, de legalább nem nyolcban gondolva azt. Kár, hogy Mozart nyilvánvaló szándékára a gyors részre történő átvezetést illetően nem világított rá ez az előadás sem. Sergiu Celibidace tette kezét ebbe az évszázados zenetudományi sebbe, rámutatva az eklatáns tempó-összefüggésre, miszerint a lassú rész 1/32-ei megfelelhetnek a gyors rész 1/8-ainak. Számtalan hasonló zenetörténeti eset erősíti ezt a feltételezést. Meg kell azért hagyni: Kálmán mesterien váltott át a lassúról a gyors tempóra, de az ütem néhány hangja a kis cezúra miatt veszített fontosságából. S bár a fenomenális prím és a nagybőgő a ragyogó nyitányban kissé alulexponáltnak tűnt, az arányok muzikális keretek között maradtak. Belefeledkezve a darabba már szinte előrevetítettük, hallottuk az opera első jelenetét, Leporello F-dúr színrelépését. (Az Operában szinte minden Ljubimov rendezte Don Giovanni előadást megnéztem konzis/főiskolás koromban. A zenekar a színpadon foglalt helyet. Az első d-moll teljes sötétségben szólalt meg. A rendező óriási ötlete volt, hogy Leporello már a nyitányban aktívan résztvegyen: észrevétlenül beülve piros bohócorrával az első hegedű utolsó pultjába, hogy puszta jelenlétével "szcenírozza" a nyitányt. Polgár László remekül imitálta a hegedülést, kifogástalanul megtanulva a darabot, igaz némajáték volt csak: egy szappanozott bugyigumi volt vonójába feszítve.)
Álmodozásainkból a nyitány kissé harsányra sikeredett koncertre komponált fináléja józanított ki, köszönhetően a szerepükből kiesett magas rézfúvóknak, élénken felidézve Suppé valamelyik remekművét, talán pont a Könnyűlovasság támadását. (Bárátáim! Csok fortye, njem fortyisszimó!)
Második műsorszámként jóval oldottabb, tökéletesen görcsmentes előadásban élvezhettük az Es-dúr Sinfonia Concertantét. Hatszor akkorát szólt a zenekar, mint a Don Giovanni tuttija! Pezsgő, életvidám hangok töltötték meg a Müpa amúgy nem túl barátságos, túlklimatizált légterét. Fiatalos hévvel ragadta magával a közönséget az egész társaság. Példás volt a szólisták hozzáállása (nevezzük nyugodtan zenei alázatnak). A zenekari bevezetőt együtt játszották a zenekarral, úgy ahogy azt a szerző is a partitúrában megkívánja. Az a röhelyes koncertgyakorlat, miszerint a szólista az első néhány percet koncentrálva hamarosan bekövetkező belépésére "végigkelletlenkedi" a színpadon, reméljük már örökre a múlté: a legnagyobb szólisták is alávetik magukat ma már Mozart akaratának és a szólójuk megkezdéséig a zenekari szólamokat játsszák.
Az est fiatal szólistái, a zenekar, a karmester saját nevelései, művészi pályafutásuk előtt illetve annak kezdetén állnak. Nem lenne fair összehasonlítást tenni a zenekar régebbi koncertjeinek érett, sok évtizedes tapasztalattal rendelkezett művészeivel, Kovács Dénessel, Bársony Lászlóval vagy másokkal. Azt hihetnénk, hogy egy versenymű előadása hasonlóan szerveződik az aktfotózáshoz. Először kiválasztja a fotós a megfelelő modellt, akire épül azután a teljes koncepciója. Ez esetben biztosan fordítva történt a dolog és a koncert dramaturgja (a karmester) határozta meg a kereteket és ehhez keresett megfelelő előadókat.
Orsi és Zita nem szereztek kellemetlen meglepetést a közönségnek, sőt bizonyos szempontból messze felül is múlták elvárásainkat. Pedig az elvárások nem éppen elhanyagolhatóak egy ilyen kaliberű mű esetén. Magától értetődőnek vesszük például, hogy a Zeneakadémia növendékei minden hangot fölényesen és makulátlanul eljátszanak majd a darabból, hogy interpretációjukat ha nem is teljes mértékben helyezik új alapokra, de azért klasszikus előadókat, előadásokat megismerve kiegészítik az abból nyerhető tudást saját elképzeléseikkel. Gondolom így is lehetett, mert sok-sok boldog és önfeledt pillanattal ajándékoztak meg bennünket. Különösen a hegedűszólista, Orsi játszotta szólamát szuverén örömmel. Míg neki a turbósított tempójú saroktételek megfelelő keretet adtak virtuozitása, muzikalitása kiélésére, addig Zita a brácsán próbálva ritmikailag kitölteni a rendelkezésre álló rövid időegységeket, csak követni tudta a rohanó eseményeket.
Mozart a szólóbrácsa szólamát félhanggal megemelt hangolású, azaz húrfeszítettségű hangszerre komponálta (ezt más opuszában is előírta). Ez a scordatura hivatott a két hangszertípus közötti óhatatlan súlycsoportbeli különbséget valamelyest kiegyenlíteni. A brácsás lényegében D-dúrban "fog", ezáltal intenzívebb, hegedűszerűbb hangot képezhet. Nem tudom, hogy ezt a szerzői utasítást figyelembe vették-e az előadók, de a brácsa (nem igazi 42 cm-es!) talán az előbb már említett kényelmetlenségek miatt is sajnos háttérbe szorult. Megemlítendőek még a lassú tétel azon drámai pillanatai, amelyek -nagy örömömre- nem redukálódtak a szokványos gyász-közhelyekre, hanem -első sorban- a cselló/basszus szólam rendkívüli harmóniaérzékének köszönhetően, klasszikus, sőt reneszánsz emelkedettségű esztétikai régiók felé nyitották ki fülünket, gondolatainkat. Egy-egy torokszorító pillanat azért nem maradt el most sem, na de hát ez a második tétel ilyen zene, tudhattuk előre, hogy nem ússzuk meg szárazon!
Mozart c-moll miséje a mai zenei életben Mozart életművében háttérbe szorul, különösen a Requiem sikerének köszönhetően. Pedig sok a hasonlóság a két „oratórikus torzó” között. Számos legenda kering mindkét darab körül, amelyek tisztázására a zenetudomány bár komoly erőfeszítéseket tesz, a zeneszerető közönség ezeket szereti figyelmen kívül hagyni. A koncert műsorvezetője is ez utóbbiak közé tartozik. 2006. Febrár 28-án bemásoltam a blogomba egy 1998-as összefoglalást már erről a műről, az akkori legújabb zenetudományi információkat összegyűjtve, 2006. Március 6-án, a zeneakadémiai Dimitri Loos koncert után pedig leközöltem a műsorbemondó kisebb tárgyi tévedéseire rámutató írást is.
Szerencsére Kálmán olvassa időnként a blogomat, így őt nem érte a darab újrafelfedezése meglepetésszerűen, így jogos és esztétikus korrektúráival szólalt meg a mű, amelynek eredeti formáját ma már senki sem ismerheti. Számomra a c-moll mise több, mint a Requiem. Zenetörténeti helyét az én „zenei naptáramban” valahol Händel és Puccini között félúton foglalta el. Mindenképpen túl a bécsi klasszikusokon, beleértve Beethoven Missa Solemnisét is és Schubert némely darabját. Kálmán interpretációja csak megerősített ebben a hitemben. Dramaturgiájában romantikus, eszközeiben késő-barokk művet hallottunk. Megrázó dallamvezetésekkel (sosem felejtem el, ahogy Vásáry Tamás annak idején érdektelenül átrohant a Kyrie égbeszökő, Sztravinszkij Zsoltárszimfóniájában megdicsőülő, ott Illés szekerét jelképező motívumain, vagy az operett-ízű, soha vissza nem térő elbeszélő, átvezető részen a szoprán cadenzája után), drámai színekkel, jelenetekkel, a teátrális, ja: széles mozivászonszerű képekkel. Ebben remek partnere volt Kálmánnak a kórus, abból kiemelkedően jó az érett és szenzitíven reagáló alt szólam, valamint a legtömörebb és legtisztább összeállítású tenorkar, amit eddig az Oratóriumkórus történetében hallottam.
Kevésbé lehetett Kálmán a női énekszólistákkal elégedett. Egyes zenetudósok szerint a darab eredeti formájában csak egy női szólam volt, s azt nem másnak, mint feleségének, a kitűnő Constanze Webernek írta. Hogy Mozartnak mi minden történt zajos magánéletében, ahhoz semmi közünk (azért pironkodva elolvassuk intim levelezését is), de ebből a zenei anyagból azért világosan kiderül, hogy milyen elvárásai voltak operaénekes felesége torkát illetően.
Fodor Beatrixról néhány éve 2006. Március 19-én és 27-én lelkendezve írtam okoskodásaimban, pont Mozart ürügyén. Sajnos azóta nem hallottam őt rendszeresen, így nem követhettem szakmai fejlődését. A vasárnap esti koncert semmiben sem emlékeztetett a 2006-os élményemre. Hangját sokkal inkább Azucenával tudom ma már azonosítani, mint Donna Annával. Borzasztóan bánt, hogy egy ilyen zenei képességekkel (hangterjedelem, intonáció, ritmus) rendelkező fiatal énekes hangja ilyen gyorsan el tud távolodni az általam elképzelt Mozart-ideáltól. Csak abban bízom, hogy ez még visszafordulhat egyszer. A második szopránt, vagy nevezzük így: altot éneklő Simon Krisztinát nem ismerem. Mostani szereplése nem volt meggyőző számomra. Mozart „torokelvárásainak” sem felelhetett volna meg ; kíváncsi lennék azért arra, hogy más stílusban hogyan énekelhet. A két férfiszólamot előadó énekes tisztességesen megállta a helyét, de alapvetően sok volt a szólistákat kísérő zenekar; nemcsak a női szólisták hangja olvadt bele a zenekari kíséretbe, hanem a férfiaknak is nehezükre esett áténekelni a túl hevesen játszó zenekart.
A zenekar teljesítménye a c-moll misében is rendkívül magas színvonalon állt. Remek volt a rezek intonációja a kényes helyeken is, jó arányérzékkel játszottak a trombiták. Kár, hogy a timpanit a stílustól idegen puhábbnál-puhább ütőkkel kezelte játékosa, nem kevés, bár tényleg nem zavaró puffogást kicsalogatva a mesteri hangszerekből. A fafúvók együttjátéka ritmikailag igen jó, az intonáció és hangminőség tekintetében elég jó volt. A mélyfák egy-egy túl magasra sikerült állása, vagy itt-ott az oboák kissé nyers hangképzése, hangindítása adhat okot a további műhelymunkák ezirányú elmélyítésére.
Elképesztő anyagtudásról és felkészültségről tett ismét tanúbizonyságot a zenekar és karmestere. Ez különösen érvényes a vonóskarral folytatott munkára, amelynek eredménye szinte alig hagyott kívánnivalót maga után. Ha fel lehetne úgy építeni a vonóskar hangzását, hogy annak fundamentális pozícióját a bőgők adják, ne a csellók, hogy a prím képezze mindig a vonóshangkép elvitathatlan koronáját, ne a néha vele konkuráló középszólamok, akkor a vonóskar ütőképessége feltehetően tovább ösztönözné a zenekar más szólamait is a felzárkózásra, bár nekik ilyen vonóskarral szemben már most sem könnyű a dolguk…
komphajón távolodunk elbától
búcsúséta magazzinitól
Keresés
Régi bejegyzések
- Jelen
- December, 2010
- August, 2010
- March, 2010
- December, 2009
- November, 2009
- October, 2009
- September, 2009
- August, 2009
- July, 2009
- June, 2009
- Az összes »
Utolsó kommentek
- most meg vékony ildikó..., Butkai Enikő: Vékony Ildikó az egyik legnevesebb magyar muzsikus, Kurtág és számos... »
Legtöbb komment
- rózevelt (11)
- új sablonnal megy! (7)
- mozart est a müpában - zuglói filharmonikusok 2009. október 18. (2)
- julia f i s c h e r (1983. VI. 15, München) (1)
- most meg vékony ildikó... (1)
A legjobbak
Kategóriák
- álom (8)
- Canon5d (3)
- Canon5dMk2 (244)
- CanonG10 (14)
- CPE (2)
- diavetítés (11)
- DVD/Film (1)
- Gábor (2)
- good vibrations (9)
- Istvános (190)
- iWiW (19)
- komolyzene (162)
- morimur (1)
- my photographs (510)
- okoskodás (67)
- pluginus fractalius (12)
- régi koncertek (5)
- vezénylés (4)
- youtube (3)
Linkek
